Andy Murray a legnagyobb vesztes

Nem hiszem, hogy túl sok sportoló van, aki rosszabbkor született, mint Andy Murray. Már azok közül persze, akiket arra rendelt a sors, hogy megváltsák a világot. Ha csak arra lett volna predesztinálva, mint Stan Wawrinka, hogy lopkodjon néhány Grand Slamet a legnagyobbaktól, hogy tréfálja meg őket párszor, akkor nem lehetne oka panaszra. Hiszen ellopott ő is hármat, mint a svájci, sőt, az olimpiai aranyakkal, a Dk-győzelemmel, és az év végi világelsőséggel bőven túl is szárnyalta őt.

Ám Andy Murray-nek nem ilyen sorsot szántak az égiek, őt legendának szánták. Legendának lenni azonban Roger Federer, Rafael Nadal és Novak Djokovic kortársaként korántsem egyszerű, britként pedig pláne nem az. Hiszen felbukkanásakor a britek már több mint 50 éve vártak arra, hogy Grand Slam-, és ami nekik még ennél is fontosabb volt, wimbledoni bajnokuk legyen férfi egyesben.

Egy időben már olyan reménytelennek tűnt a helyzetük, hogy még Greg Rusedskiben is bízni tudtak, aki '97-ben a US Openen döntőt játszott, ám mivel Montréalban született és ott is tanult teniszezni, annak ellenére sem tudott játszani füvön, hogy korának legnagyobb szervájával rendelkezett. Benne Grand Slam-győztest, pláne wimbledoni bajnokot látni, egy pillanatig sem lehetett.

Talán egy lehelettel később érkezett meg Tim Henman, aki Rusedskivel szemben legalább igazi angol volt, olyannyira angol, hogy a dédnagymamája volt az első nő, aki Wimbeldonban felülről szervált még a századfordulón, majd a nagymamája az utolsó, aki alulról – bármennyire is furán hangozzék így időrendben mindez. Sőt – és ez a legdöbbenetesebb történet vele kapcsolatban – olyan angol volt, hogy még a szülei is Wimbledonban találkoztak egymással, állítólag azon a részen, amit ma már Henman Hillnek hívnak.

Nem csak a majd’ negyedszázados távlat mondatja velem, hiszen tisztán emlékszem, hogy mindezt akkoriban is így éreztem: a wimbledoni bajnoki cím Henmanban sem volt benne.

Annak ellenére sem, hogy ő egy olyan korban röptézett kiemelkedően, amikor nem csak kezet fogni jártak fel a teniszezők a hálóhoz, és amikor egy jó röptével azért igen messzire lehetett jutni Wimbledonban. Ez a messze az ő esetében négy wimbledoni elődöntőt jelentett.

Eleinte úgy festett, hogy az akadályt Pete Sampras jelenti, aki az első két alkalommal megállította őt, de aztán 2001-ben (amikor Ivanisevic lett végül a bajnok) eltékozolta élete esélyét azzal, hogy 2/1 szettről kapott ki a horváttól az elődöntőben úgy, hogy a negyedik jászma rövidítése 7-5-re lett Gorané. Ám azt Tim Henman esetében sosem lehetett érezni, amit Andy Murray-nél mindig:

Amikor Murray megérkezett az élvonalba, akkor Federer és Nadal már kinehézkedte a helyét a csúcson, és két részre osztották a teniszrajongókat. Két rész volt Federeré, egy pedig Nadalé. Djokovicról még nem lehetett tudni, hogy egy napon Djokovic lesz majd, így eleinte Murray vitte azt a szerepet, amit később a szerbre osztottak.

Ő volt az, akinek nem volt hely.

A szigetországon kívül szurkolói nem nagyon akadtak, ha Federerrel játszott, a nadalosok támogatták, ha Nadallal, akkor a Federer-fanok. Érdemben ez talán akkor változott meg, amikor Djokovic elkezdett egy jelentősebb szeletet kikanyarintani magának a tortából, ekkor ugyanis egyre többször sorakozott fel mögé a Federer- és/vagy a Nadal-tábor. Már amikor a helyzet úgy kívánta.

A mából visszatekintve döbbenetesen hangzik, de 2010 karácsonyáig nem lehetett tudni, hogy Andy Murray vagy Novak Djokovic lesz-e a nagyobb játékos. 1987-ben mindössze egy hét különbséggel születtek, és 23 éves korukig mindketten két-két Grand Slam-döntőt játszottak. A szerb egyet megnyert (2008, Ausztrál Open – Tsongát verve a fináléban) Murray viszont mindkettőt elbukta. Igaz, mindkettőt az akkor csúcson lévő Federer ellen.

Így jutottak el a 2011-es melbourne-i döntőig, amit egymással vívtak, és amit végül sima három játszmában húzott be Djokovic. Ezen a ponton nagy jelentősége volt annak, hogy a szerbnek már volt GS-trófeája, Murray felett pedig ott lebegett Damoklész kardjaként, hogy elbukhatja a harmadik döntőjét is zsinórban. Arról már nem is beszélve, hogy a skótot ekkor minden egyes Grand Slam-tornára egy külön repülőgépnyi újságíró kísérte el, feltéve neki szinte minden egyes sajtótájékoztatón az őket leginkább izgató kérdést:

A mikor végül 2012-ben a US Openen jött el, immáron Ivan Lendl irányításával, nem kis részben a hatalmas szélnek köszönhetően. Murray jobban alkalmazkodott az orkánhoz, amiben az elején játszottak, és elvitte az első két szettet Djokovic ellen, ami később döntőnek bizonyult. Nole egyenlíteni még tudott, de nyerni már nem. Fontos leírni, hogy Andy Murray egyéni olimpiai bajnok volt már ekkor, pályafutása talán legjobb meccsén 6:2, 6:1, 6:4-re megverte Federert a londoni döntőben. Abban a londoni döntőben, amit Wimbledonban rendeztek, ugyanott, ahol néhány héttel korábban a svájci ellen elbukta negyedik Grand Slam-döntőjét is.

Egész karrierje szempontjából, azt hiszem, ez az olimpiai döntő volt a legfontosabb meccse.

És nem azért, mert itt játszott talán a legjobban, hanem azért, mert ha ez a győzelem nincs, akkor lehet, hogy nincs meg a US Open-győzelem sem, pár hónappal később, és ha az nincs meg, akkor gyaníthatóan rá egy esztendőre a wimbledoni bajnoki cím sincs. Enélkül a győzelem nélkül egészen egyszerűen nem látom, hogy a többi miként működött volna.

Egészen egyszerűen azért, mert nem hiszem, hogy látunk még valakit az életben nagyobb teherrel a vállán teniszezni, mint Andy Murray-t ott, akkor a 2013-as wimbledoni döntőben, Novak Djokovic ellen.

Az egyetemes sporttörténetben is kevés ehhez fogható jellempróba volt, olyan pedig, amin valaki meg is felelt, egészen biztosan nem sok akadt. Itt már nem csak egy boeingnyi újságíróról beszélhettünk, mint a többi Grand Slamen, hanem egy Birodalomról is, a sport, azon belül a sportág bölcsőjéről, és minden tenisztornák tenisztornájáról, amit ekkor már 77 éve nem nyert meg hazai játékos.

A szurkolók közül sokan vitatják, hogy a Nagy Négyes Nagy Négyes-e, vagy inkább csak Hármas, hiszen Djokovic, Nadal és Federer együtt 66 Grand Slam-tornánál jár, Murray-nek pedig csak három akad, ám arra nem emlékszik senki, hogy ők hárman valaha is kétségbe vonták volna azt, hogy Andy Murray közülük való, hogy közéjük tartozik.

És ennek a nemkétségbevonásnak az origója valahol itt keresendő. Pontosan tudják, hogy Andynek mennyivel nehezebb volt. És azt, hogy az, hogy ő ezt ennek ellenére megoldotta, mennyi mindennel ér fel. Ráadásul nem úgy tudott wimbledoni bajnok lenni, hogy az első alkalommal verte Raonicot a döntőben, aztán pedig immmáron bajnokként Djokovicot, hanem fordítva.

Innentől, 2013. július 7-től nem lehet Andy Murray-re vesztesként tekinteni. Még akkor sem, ha karrierjét alapvetően vereségek szegélyezik. És szükségtelen ötszettesek. És ilyen pontok.

Mindannyiunk közül talán a legjobb, Simon Reed elmondta azt a mondatot, aminél jobbat Andy Murray-ről mondani talán nem lehet: „His whole career encapsulated in that point. He should not have won that rally. It makes no sense at all” – A teljes karrierjét belesűrítette egyetlen pontba. Nem kellett volna megnyernie ezt a labdamenetet. Semmi értelme nem volt.

Ne feledjük, 2023-at írtunk már ekkor, Andy Murray itt már négygyermekes édesapa, egyszer már elbúcsúztatták, hogy aztán csípőprotézissel visszatérjen, mert úgy gondolta, tartogat még valamit neki ez a játék.

Erről a szeretetről mesél a csípőműtétje óta eltelt időszak. Folyamatosan valahol a világranglista 40. és 60. helye között ingázott, igazán nagy tornagyőzelemre nem volt esélye, de csak nyomta, nyomta, mintha kötelező lenne. Hogy aztán úgy legyen vége majd' két évtizedes karrierjének, ahogyan az ő karrierjének vége kell, hogy legyen:

Úgy, hogy a sors még az utolsó wimbledoni fellépést is megtagadja tőle.

Az szg# sorozat további írásait itt találjátok!