Mbappé nélkül is az olimpiai aranyat vette célba Thierry Henry

A francia olimpiai focicsapatot felkészítő legenda ugyanis az előző hónapokat többnyire azzal töltötte, hogy klubvezetőkkel tárgyalt arról, melyik játékosukat lennének hajlandóak nélkülözni a nyár nagy részében. A következő idényre való felkészülés miatt ez igen kényes időszak, sőt, sokak számára a különböző selejtezők miatt korábban indul a szezon, így a sportigazgatók nem feltétlenül örültek, amikor meglátták Henry nevét a telefon kijelzőjén.

A legnagyobb focitornák és az olimpia között lényeges különbség, hogy míg előbbi esetében a klubok nem tarthatják vissza a játékosaikat, utóbbinál ők döntenek arról, utazhatnak-e a kiszemelt futballisták. Henry részéről így rengeteg munkát és türelmet igényelt a keret összeállítása, a végeredménnyel azonban elégedett, a célja egyértelműen az arany megszerzése lesz. Addig már csak egy kérése van: hogy az olimpia előtt senki se hívja fel azzal, hogy mégis visszahívja a játékosát.

Realista vagyok, de közben valamennyire optimista is. A sajtótájékoztatón már elmondtam: a lista összeállítása és a várakozás, hogy kik maradhatnak rajta, elég unalmas volt. A nemek, a talán igenek, a talán nemek, a nembe forduló igenek…

Noha még most is változhat, most már véglegesnek nevezem, mert végre a lényegre tértünk, ott van előttem a csapat, és már nem kell ötpercenként telefonálnom, hogy kiderüljön, megkaphatom-e az egyik játékost. A kluboknak joguk van ehhez, nehéz velük vitatkozni, amikor nincs más lehetőség a kezedben.

Nem igazán lehet érvelni. Felhívod őket, udvariasan megkérdezed, hogy vannak. Aztán, hogy megkaphatjuk-e a játékosukat. Vagy játékosokat? Kettőt? Hármat? "Nem" - jön a válasz. Rendben. Leteszed, közben természetesen udvarias maradsz. A külföldi klubokat megértem. Igazából a franciákat is, amikor a közelgő határidőkről beszélnek. A francia csapat edzőjeként azonban a legjobb csapatot szeretnéd összeállítani.

Megismétlem magam: számítottam rá, tisztában voltam azzal, hogy a klubok nemet mondhatnak. Szóval nem bosszankodhatok. Csak hát az a helyzet, hogy a Clairefontaine-be való megérkezésünk előtti két vagy három hétben… Most is itt van a telefonom, bármikor megszólalhat. De legalább itt vagyunk.

Mindig reménykedsz, még azt követően is, hogy nemet mondtak. Sosem tudhatod, hogy mit hoz az élet. Ha 99.9%% rá az esély, még mindig elválaszt 0.1% a 100%-tól. Azonban attól a pillanattól kezdve, hogy nemet mondott, egyértelmű volt a helyzet.

Még nem beszéltünk erről túl sokat. A játékosok vasárnap este érkeztek meg, nem merült fel sokszor. Biztos vagyok benne, hogy a sajtótájékoztatón beszélni fognak, de csapatként még nem dumáltuk át.

Edzőként próbálod megjósolni, milyen taktikával fogtok pályára lépni. Milyen páros lesz elöl, kik lehetnek hátul, a középpályán. Onnantól válik bonyolulttá, hogy elkezdesz játékosokat veszíteni. Volt olyan pillanat, amikor nem volt meg a 22 fő. Nehéz kidolgozni a taktikát, amikor azt sem tudod, melyik játékosra számíthatsz.

Most, hogy már a felkészüléshez értünk, tisztábban látunk, és bízunk abban, hogy mást már nem hívnak vissza a klubjaik. Egy ponton túl már tudni akarod, hogy kik lesznek ott, mert tovább akarsz lépni. Az argentinok túl vannak három-négy barátságos meccsen, mások az Ázsia-kupáról érkeznek. Ezek a csapatok olyan tapasztalattal rendelkeznek, ami nekünk még nincs meg. Próbáljuk olyan gyorsan utolérni őket, amennyire csak lehetséges.

Nem igazán vannak elvárásaim, de abban bízom, hogy azt folytatja, amit mindig is csinált. Ismét egy olyan szezonon van túl, amelyben rengeteg gólt szerzett. Az igaz, hogy a francia nagycsapattal nem mindig volt rózsás a helyzet, de ezzel nem foglalkozom. Azért hoztuk el, hogy vezér legyen támadásban – nem ő az egyetlen, akit ezért választottunk – és olyan játékosokkal próbáltuk megteremteni az egységet, akik együtt játszottak, vagy még most is együtt játszanak a klubjaikban.

Játékosként csak a győzelem számított. Utána viszont van egy út, amin végighaladva meghaladhatod ezt, inspirálhatsz egyes embereket. Ez is egy győzelem a maga nemében. Időnként a vesztes csapatokra is emlékszünk azért, mert elértek valamit. De legyünk őszinték: veszíteni nem jó. Amikor elvállaltam a feladatot, beszéltem az elnökkel, akinek azt mondtam, hogy az arany a célom. Ez nem jelenti azt, hogy mi fogunk nyerni, de volt egy elképzeléseim. Nem számít, ki van a csapatban, meg kell próbálnunk megszerezni az aranyat.

Semmit sem pótol, mert egészen más játszani. Nem tudom, mennyire emlékeztek a meccsre, de elég furcsa volt. Mindenesetre visszavágtunk érte. Mondjuk utána ők is (mosolyog). Sosem fogunk megelégedni, de kivételes lehetőség, hogy ott lehetünk Franciaországban, százévente történik ilyen.

Nekem nem. De azért ne csapjuk be magunkat: amikor gyerekként a fociról beszélünk, mindannyian a világbajnokságra, az Európa-bajnokságra és a Bajnokok Ligájára gondolunk. Nem azt mondjuk, hogy olimpiai bajnokok leszünk. Ettől még ugyanolyan lelkesek vagyunk. Franciaország a házigazda, és rég nem nyertünk. A lehetőség, hogy ott lehetünk… Az olimpiáról beszélünk!

Hogy senki se hívjon fel azzal, hogy az egyik játékosomat visszahívják. Viccet félretéve: érezzék jól magukat a játékosok, ne sérüljenek meg, és adjunk bele mindent. Gyakran szoktam mondani, hogy ki lehet kapni egy erősebb csapattól, de mindent ki kell adnod magadból. Remélem, hogy lelkesek lesznek az emberek, és hasonlóan viszonyulnak hozzánk, mint a Barjotshoz (francia férfi kézilabda-válogatott a ’90-es évek elején).

Az a csapat nem nyert, mégis mindenki emlékszik rájuk, mert volt bennük valami. Hasonlót szeretnénk mi is összehozni, embereket inspirálni, átadni valamit. Ezt is fontosnak tartom. És ha a végén még érmet is szereznénk, különösen, ha a legszebbet…