A csoportban szenvedtek a nagyok, ki nyeri meg így az Európa-bajnokságot?

Hosszú idő után először fordulhat elő, hogy Spanyolország a biztató felvezetést követően a fő versenyen is kihozza magából a legjobbat. A csoportkör alatt legalábbis Luis de la Fuente csapata volt a legmeggyőzőbb az előzetesen esélyesnek tartott válogatottak közül, egyedüliként gyűjtötték be mind a kilenc pontot, ráadásul még gólt sem kaptak. És igen: a spanyolok a szemtesztet is kiállták, kifejezetten esztétikus focit játszottak.

A korábbi évekhez képest a legnagyobb változás, hogy van szélesség és dinamika a játékban, a labdabirtoklás pedig inkább csak eszköz, mint cél. Ez olyannyira igaz, hogy a csoportkör alatt Spanyolország csak a 10. volt a labdabirtoklási arány terén 54.4%-kal, ami a 2022-es világbajnokságoz (75%) és a 2021-es Európa-bajnoksághoz (66.8%) is jelentős visszaesés. Ezen a tornán 16 év után fordult elő olyan, hogy Spanyolország kevesebbet birtokolta a labdát az egyik ellenfelénél.

Az arány és az irány jónak tűnik, a spanyolok direktebb játéka egyelőre jobb, de mindenképpen élvezetesebb a labdatartással védekezés elvét csúcsra pörgető időszak után. Ami változatlanul gondot jelenthet a spanyoloknak, az a helyzetek befejezése, Olaszország ellen – és nem csak az ihletett formában védő Gianluigi Donnarumma miatt – minden helyzetüket kihagyták, és csak egy szerencsétlen öngólnak köszönhetően szerezték meg a győzelemhez szükséges gólt.

Egyelőre a németek is elégedettek lehetnek a látottakkal, Julian Nagelsmann az Eb-re összerakott egy, a végső győzelemre sem esélytelen csapatot. Kreativitás terén kevés csapat veszi fel a versenyt a németekkel, a három tízes mellett Kai Havertz, Toni Kroos vagy épp Joshua Kimmich játékára is építhetnek. Néhány területen azonban javulnia kell a német válogatottnak, és van közte olyan, amit nehéz lesz orvosolni az Eb alatt.

Az egyik ilyen a szélesség hiánya, ami Nagelsmann alapkoncepciójából fakad. Azzal, hogy három tízes bekerült a pálya közepére (Jamal Musiala, Ilkay Gündogan és Florian Wirtz), a széleken elsősorban a szélsőhátvédek felfutásaiban bízhatnak, ám ennek a játéknak megvan a kockázata a jól kontrázó ellenfelekkel szemben. A másik probléma, hogy időnként statikussá válhat ez a játék, a mostani kezdőben elsősorban Havertz és Gündogan labda nélküli mozgása állíthatja dilemma elé a védőket.

Ráadásul a spanyolokhoz hasonlóan az is égető kérdés, hogyan teljesít a kapu előtt a német válogatott. Skócia ellen megszórták magukat, és még ellenünk is túllőtték a várható góljaikat, Svájc ellen viszont 1.6-os xG-ből csak egy utolsó pillanatos egyenlítést sikerült kihozni. Nem véletlenül indítottak petíciót a német drukkerek, hogy Havertz helyett Niclas Füllkrug legyen a kezdő center, akivel egyelőre csak csereként számolt Nagelsmann.

Hasonlóan értékelhetik a csoportot a portugálok is, akik két forduló után már biztos továbbjutóként és csoportelsőként készülhettek az utolsó meccsükre. Roberto Martínez 12 veretlenül megvívott (sőt, megnyert) tétmeccs után végül elszenvedte az első vereségét a padon, miután a felforgatott csapata 2-0-ra kikapott Grúziától. Az ő szempontjukból ez nem oszt vagy szoroz, az első két találkozóval pedig – úgy-ahogy – elégedettek lehetnek.

De nem véletlen, hogy nem feljebb kerültek a listán, ugyanis előjöttek azok a problémák, amelyek Martínez belga válogatottjára és a korábbi portugál csapatokra is jellemzőek voltak. Vagyis hiába birtokolják a labdát, a kevés mozgás miatt, mivel gyakorlatilag az összes támadójuk lábhoz kéri a labdát, az ellenfelek viszonylag könnyedén megoldják a tolódást, folyamatosan szűkítve a területet a portugálok előtt.

Martíneznek ugyanakkor elképesztő merítési lehetőség áll a rendelkezésére, beszédes, hogy João Félix csak a grúzok ellen kapott lehetőséget, a sérüléssel bajlódó Diogo Jota 43 percet töltött a pályán, de az előző vb-n mesterhármast szerző Gonçalo Ramos is csak a padról nézte a meccsek többségét. És arról se feledkezzünk meg, hogy a csoportkör alatt meccsenként négy lövéssel próbálkozó Cristiano Ronaldónak is kijöhet még a lépés a fontosabb meccseken.

Franciaország minden világversenyt gyengén kezd, hogy aztán – legalábbis többnyire – az egyenes kieséses szakaszra megérkezzen. Az előző három világversenyen a csoportkörben rendre az átlag közelében, vagy némileg az átlag alatt teljesített a befejezések terén Didier Dechamps csapata (14,9 xG-re 13 gól), a nyolcaddöntőktől kezdve viszont feljavult a franciák teljesítménye (14.3 xG-re 24 gól), amely 2018-ban vb-győzelmet, 2022-ben vb-ezüstöt ért.

Mindez részben az ellenfelek stílusára vezethető vissza (a csoportban többször kényszerül a francia válogatott arra, hogy a labdával domináljon), de van egy egyszerűbb magyarázat is: az éles helyzetben jobban kijön a meccset eldönteni képes játékosok extra tulajdonsága. A franciák teljesítménye most is azon áll vagy bukik, hogy Kylian Mbappé és a társai berúgják-e úgy az ajtót, ahogyan az előző két vb-n megtették, vagy egy újabb ’21-es Eb lesz belőle.

Azon sem lepődött meg senki, hogy az angol válogatott kapcsán a szokásos narratívákról lehetett olvasni. Gareth Southgate megpróbálta feltenni azt a tizenegy játékost, akit jelenleg a legjobbnak érez a bevethető emberei közül, és amíg a listájába nehéz belekötni, magát az elvet már nagyon is érheti kritika. Hiába vannak ugyanis a pályán a legjobb játékosai, nem igazán látszódik, mi az elképzelés azon kívül, hogy – legalábbis a vezető gólig – tartják a labdát.

A portugáloknál említett probléma itt is megfigyelhető, túl sok az olyan játékos, aki a lábán szereti tudni a labdát, és hiányoznak a beindulások, amelyek megnehezíthetnék a védők dolgát. Ráadásul mintha lenne némi ellentmondás a pályára kitett kezdő és Southgate elképzelései között, a labdakihozataloknál például rendre hátralépnek a középpályások, Jordan Pickford mégis hosszú labdákkal keresi a teljesen elszigetelt Harry Kane-t.

Ahhoz, hogy az angolokból működő gépezet váljon az Eb alatt, a kapitánynak meg kellene hoznia néhány döntést, és akár sztárokat feláldozva olyan rendszert felrajzolni, amelyben mindenkinek egyértelmű a szerepe. Southgate felfogásával jelenleg ugyanis ez a legnagyobb baj, nem a pragmatikus hozzáállás: sokszor mintha maguk a játékosok sem nagyon tudnák, mit várnak tőlük, és mit kellene csinálniuk a pályán.

Olaszország három évvel ezelőtt valahol félúton volt a sötét ló és az esélyes között, a mostani felkészülés azonban minden volt, csak meggyőző nem. Hiába ült le az a Luciano Spalletti a padra, aki egy szezonnal ezelőtt bajnoki címet ünnepelhetett egy csodálatosan futballozó Napolival, ő sem találta meg a tökéletes rendszert. Persze nincs is könnyű dolga, és nem csak az olasz hagyományokhoz méltatlanul gyenge felhozatal játszik ebben szerepet, de a rengeteg sérülés is.

Spalletti annyira kényszerpályán mozog, hogy több játékost is poszton kívül (de legalábbis a megszokotthoz képest más szerepkörben) szerepeltet, leginkább a védelemben. A legnagyobb gond azonban nem hátul van, hanem támadásban, mert hiába lenne meg a szándék a mesterben, hogy irányítsák a meccseket, a spanyolok ellen arcon csapta az olaszokat a valóság: nagyon messze vannak ettől a szinttől minőségben.

Egy Marco Verratti-szintű klasszis most is elférne a középpályán, de három évvel ezelőtthöz képest az jelenti a fő különbséget, hogy nincs olyan támadó, aki a hátára vehetné a csapatot. 2021-ben Federico Chiesa biztosította az extrát, ő azonban az Eb-t követően térdsérülést szenvedett, és azóta sem nyerte vissza a formáját. Ha valakiben bízhatnak az olaszok, az ő, de ez most sokkal halványabb remény, mint a 2021-es volt.

Nem sok jót lehet elmondani Belgiumról és Hollandiáról sem, bár mindkét csapatban több a tartalék, mint az olaszokban. A hollandokon nagyon érződik, hogy az Eb-t megelőzően három fontos középpályásuk is megsérült (Frenkie De Jong, Teun Koopmeiners, Marten de Roon), messze nem tudták úgy irányítani a meccseket, ahogyan szerették volna. Cody Gakpo formája valamelyest növelheti a reményeiket, a Liverpool támadója négy meccsen kétszer volt eredményes.

Domenico Tedesco belga csapata egyértelműen csalódás volt ezen az Eb-n, ugyanakkor szerencséjük sem volt, csak Romelu Lukakutól három gólt vett el a VAR, és mindegyik centiken múlt. Amennyiben ez a pechsorozat az egyenes kieséses szakaszra átbillenne, úgy számolni kellene velük is, de azzal, hogy az utolsó fordulóban lemaradtak a csoportelsőségről, a nehezebb ágra kerültek, a tizenhat között egyből Franciaországgal találkoznak.

Ausztria már a selejtezők alatt nagyszerűen játszott, Ralf Rangnick tökéletes választásnak bizonyult a padra. Ismerve persze a Red Bull-foci és Rangnick sokszorosan összefonódó múltját, ez nem annyira meglepő, mint ahogyan az sem, hogy a gyors és direkt támadásvezetésre, valamint az intenzív letámadásra épülő rendszer ezen az Eb-n is működik. Az osztrákok csoportelsőként jutottak tovább, Franciaországot és Hollandiát megelőzve, amivel a könnyebb ágra kerültek.

Bár vannak itt nagyobb múltú ellenfelek – Anglia, Olaszország vagy épp Hollandia – az Eb-n látottak alapján bőven van realitása annak, hogy Ausztria Eb-döntős legyen. Ehhez első körben a szórakoztatóan rossz meccsekkel továbbjutó Törökországot kellene legyőzni, utána jöhetnének a hollandok, akiket a csoportban 3-2-re legyőztek, végezetül valaki az angol-olasz-svájci-szlovák négyesből.