Hátul stabil volt, elöl keveset mutatott a magyar válogatott, az őrült hajrá azonban kódolva volt

Marco Rossi taktikai evolúciójának egyik legfontosabb állomása a labdás játék fejlesztése volt. Az olasz edző – tetszőlegesen beilleszthető olasz edzős sztereotípiák helye – viszonylag gyorsan leoktatott egy stabil védekezést, amit támadásban automatizmusokkal támogatott meg, hogy minél gyorsabbak legyenek az átmenetek. A nagyobb csapatok ellen ez hatékony tudott lenni, viszont amikor a magyarok kényszerültek a kezdeményező szerepkörbe, ott már voltak gondok.

Erre találták ki a labdához pozícionált játékot, amelyben a játékosok szerepköre nem poszthoz kötött, hanem a labda (vagy inkább a labdás játékos) helyéhez. Ennek köszönhetően a két legkreatívabb játékosunk, Szoboszlai Dominik és Sallai Roland közelebb kerülhetett egymáshoz, ráadásul azon az oldalon, ahol a felfutó Kerkez Milos támogatására is számíthattak. Az Eb-n – nyilván az ellenfelek erőssége miatt – ebből keveset láttunk, és inkább Rossi alapkoncepciójára építettünk.

Ez nagyobb részben kényszer, hiszen az Eb csoportkörében erősebb riválisok vártak, mint a selejtező alatt (Szerbia, Montenegró, Litvánia, Bulgária), két olyan válogatottal, amelyik alapvetően szereti birtokolni a labdát. Kisebbik részben viszont tudatos vállalás: ha a legmagasabb szinttel mérjük össze a magyar labdarúgást, még mindig a zárt védekezésből kikényszerített átmenetek és a rögzített helyzetek jelentik a legnagyobb esélyt a gólszerzésre.

Skócia ellen adott volt a lehetőség a magyar válogatott előtt, hogy magára vállalja a kezdeményezést, hiszen a két keret között nincs számottevő minőségbeli különbség. Ehhez képest a találkozó első része hatalmas skót mezőnyfölényt hozott, az első 20 percben durván 75-25%-ban oszlott meg a labdabirtoklás a két csapat között. A magyar csapat olyan szinten engedte át a kezdeményezés jogát, hogy az egyértelműen tudatos megoldásnak tűnt, ám ez csak részben fedte az igazságot.

„Elképesztően nehéz mérkőzés volt, az első 15 percben nagyon beszorítottak minket, az elején nem is nagyon találtuk a megoldást, hogyan jöhetnénk ki ebből” – mondta a találkozót követően Botka Endre.„Arra törekedtünk, hogy ne legyen mögöttünk terület, és ne tudják mögénk rúgni a labdát. Ezt próbáltuk elkerülni, de egy kicsit mélyebbre sikeredett, viszont a második félidő már jobban alakult.”

De mi értelme lett volna lemondani a labdáról egy olyan meccsen, amelyen kellett a három pont? Nagyjából ugyanaz, mint amit az albánok alkalmaztak ellenünk néhány évvel ezelőtt a világbajnoki selejtezőben. Magyarország mindkét mérkőzésen többet birtokolta a labdát az ellenfelénél (itthon 64-36 arányban), de mindegyik alkalommal Albánia nyert 1-0-ra, mivel pontosan az történt a pályán, amit akartak.

A padon ülő Edoardo Reja – a több száz Serie A-s meccsel a háta mögött – úgy gondolta, azzal árt legtöbbet a magyarok játékának, ha arra kényszeríti, amiben a legrosszabb: hogy egy kompakt védelmen keresse a rést. Mint azt Botka is említette, Rossi nem akarta lemásolni Reja stratégiáját, a végeredmény azonban hasonló lett: a skótok járatták a labdát, körbe-körbe passzolgattak a magyar védelem előtt, de a progresszió legkisebb jele nélkül.

Mindent elmond a skótok játékáról, hogy a labdabirtoklási fölény ellenére (a félidő végére ez csökkent valamelyest, az utolsó 20 percben a magyaroknál volt többet a labda) egyszer sem próbálkoztak lövéssel. Ezúttal – és ezért dicséret illeti a stábot és a játékosokat egyaránt – még a rögzített helyzeteik sem igazán hordozták magukban a veszélyt, az első két meccsen komoly bravúrokat bemutató Gulácsi Péternek nem volt sok feladata.

A terv első része – zárjuk a területet, védekezzünk fegyelmezetten, ha kell, agresszívan – tökéletesen működött. Talán csak abból a szempontból lehetett aggódni, hogy három belső emberünk is korán besárgult, Styles, Orbán és Schäfer már az első játékrészben megkapta a figyelmeztetést, és Botka agresszív kilépegetéseiben is benne volt ez a veszély. (Tegyük hozzá, ez nem kritika, a Fradi védőjének agresszivitása nagyon kellett a skótok ellen, különösen Scott McTominay semlegesítéséhez.)

A labdás fázisokban azonban már voltak hiányosságok magyar oldalon is, legfeljebb a skót mércéhez képest tűnhetett potensnek a támadójáték. A fentebb említett játékelemek – a labdához pozícionált játék – csak egy-egy szituációban jelent meg, de azon ritka alkalmakból, amikor Szoboszlai vagy Sallai áthúzódott a másik oldalra, nem tudtunk veszélyes támadásokat vezetni. Sokszor még a labdakihozatalokról is lemondtunk, ezzel bizonytalan kimenetelű párharcokra ítélve a támadásokat.

Svájc ellen 33, Németország ellen 30 alkalommal íveltük előre a labdát a leghátsóbb vonalból (itt a három belső védőt és a kapust vettem figyelembe), Skócia ellen viszont 44-szer. Önmagában ez még nem gond, a magyar válogatott előszeretettel játssza fel direktben a labdát a centerre, ha zavarják a labdakihozatalainkat, de akármennyire is jó Varga Barnabás fejjátéka, két megtermett skót védővel a nyakában ő sem tud minden labdát elfejelgetni.

Az íveléseink közül természetesen nem minden fejre ment, időnként a védelem mögé próbáltuk berúgni a labdát, de nagyon ritkán volt olyan induló játékos, aki veszélyt jelenthetett volna. Ha a statikusságot kiemeltük a skót részről, úgy helyes, ha a magyar csapat kapcsán is megtesszük, viszonylag kevés labda nélküli mozgás volt, ritkán hoztuk döntési kényszerbe a skót védőket, és a próbálkozásaink távoli lövésekre és szabadrúgásokra korlátozódtak.

Ezek a megállapítások elsősorban az első félidőre vonatkoznak, de a második játékrész első 20-25 percében sem változott a meccs képe. A skótok többet birtokolták a labdát és pontosabban passzoltak, feljegyezték az első kapura lövésüket, de máskülönben nem sok vizet zavartak a magyar kapu előtt. Mi pedig változatlanul az átmenetekben kerestük a lehetőségeket, de egy kontrát sem sikerült hiba nélkül végigvinni.

A mérkőzés képét az is meghatározta, hogy sem Steve Clarke, sem Marco Rossi nem akart feleslegesen kockáztatni, mivel mindkét rutinos edző tisztában volt azzal, hogy a legvégén lesz a legjobb esély megnyerni a találkozót. A döntetlen ugyanis mindkét együttes számára a biztos búcsút jelentette volna, a skótok a -4-es gólkülönbségükkel esélytelenek lettek volna a kétpontosak között, nekünk pedig az utolsó helyet jelentette volna az iksz.

Ez a helyzet többé-kevésbé garantálta, hogy a végén mindkét csapat menni fog a győzelemért, így előbb vagy utóbb kinyílik a pálya, és onnantól kezdve nagyobb területeket lehet támadni. Mindez részben egy türelemjáték, elvégre az a csapat, amelyik fegyelmezettebb – tovább tartja a szerkezeti stabilitását – nagyobb eséllyel rohanhat át az ellenfelén. Ha viszont mindkét csapat türelmesen vár a másikra, annak is fennáll a veszélye, hogy túl későn kezdenek el a győzelemre hajtani.

Magyar szempontból azonban szerencsésen alakult a meccs, a skótok már a 70. perc környékén kezdtek fegyelmezetlenebbé válni, és ahogy pörögtek a másodpercek, úgy nőttek a területek a védelmükben is. Rossi erre reagált a cserékkel, mindkét kezdő szárnyvédőjét lekapta, hogy frissebb emberekkel töltse meg a magyar átmeneteket – a legnagyobb helyzetek végül pont ezekből a szituációkból alakultak ki.

„Lehetett látni, hogy Dominikék folyamatosan keresnek a labdával, hiszen megvolt a terület. A mester azt kérte tőlem, hogy most ne a lábamra, inkább a területbe kérjem a labdát, a sebességemet próbáljam alkalmazni, hogy gólt rúgjak. Örülök, hogy ez sikerült” – mondta a találkozót követően a győztes gólt szerző Csoboth Kevin. Az Újpest szélsőjének két komoly lehetősége volt, az elsőt – még a 92. percben – kapufára lőtte, a másodikat viszont az utolsó utáni pillanatban gólra váltotta.

Akárhogyan alakulnak a csoportmeccsek, azt már most elmondhatjuk, hogy ha volt is elvárás a magyar csapattal szemben, azt már teljesítette. Az Eb előtt elképzelhetőnek tűnt, hogy egy hatalmas bravúrral pontot lehet csenni a svájciaktól vagy a németektől, de a tornára fordulva sikerült orvosolniuk a szerkezeti problémáikat annyira, hogy a magyar csapatot már csak a minőségi fölényükből fakadóan is simán és viszonylag simán legyőzzék.

A legnyerhetőbbnek tűnő meccset viszont – és hát micsoda forgatókönyvvel – sikerült megnyerni. A 2016-os torna nyitómeccse óta most először nyert mérkőzést Magyarország az Európa-bajnokságon (az ellenfelek sorrendben: Izland, Portugália, Belgium, Portugália, Franciaország, Németország, Svájc, Németország), és ez a győzelem kijárt Rossinak és az egész csapatnak a 2018 óta elvégzett munkáért. Ha lesz még meccs, az bónusz, és a svájciak elleni első félidőt leszámítva nincs ok a bosszankodásra.

„Az olasz mondás szerint mindenki olyan szőlőből készít bort, amilyen épp van” – mondta sokat sejtetően Rossi a győztes meccs után. Ennél jobb konklúziója igazából nincs ennek az Európa-bajnokságnak: a magyar futball általánosságában nincs sokkal jobb passzban, mint öt, tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt, és ezt nem lehetett a végtelenségig takargatni válogatott szinten. Valószínű, hogy nem ebből a borból kínálnánk a francia nagykövetet, de bőven fogyasztható a végeredmény.

És ez a magyar futball múltját tekintve nem olyan kis dolog.