Nem kell mindenkinek a magyar válogatottnak szurkolnia, de ellene ne szurkoljon senki

Hát így élünk mi itten a magyar ugaron – legalábbis a kommentszekció egy jelentős része. Ha jobban belegondol az ember, igazából csak azt nehéz eldöntenie, hogy miért legyen szomorú.

Legyünk szomorúak azért, mert valahol legbelül pontosan tudta mindenki, hogy az elmúlt egy-másfél év kiemelkedőbb eredményei után következő esetleges lejtmenetnél a fenti minőségű kommentek jönnek majd?

Legyünk szomorúak azért, hogy a 21. századi magyar ember még mindig azt hiszi, hogy a sportban csak és kizárólag a pénz számít? Hogy ha valaki 15 millió forintot keres havonta, akkor annak mindig győznie kell? Vagy csakis ő győzhet? Annak minden helyzetét be kell rúgnia, minden passzának jónak kell lennie, minden labdát ki kell védenie?

Legyünk szomorúak azért, mert még az sem biztos, hogy kiestünk, máris mindenki ültetné fel a repülőre a válogatottat?

Legyünk szomorúak azért, mert még mindig azt hisszük, hogy a futball csak annyiból áll, hogy a legjobb játékosok alkotta csapat mindig nyer?

Legyünk szomorúak azért, mert ha nem nyerünk a házigazda németek ellen, akkor már nem tud futballozni az a csapat, amely fél évvel korábban csoportelsőként jutott ki a kontinensviadalra?

Legyünk szomorúak azért, mert kiderült, hogy lehet, hogy nem Szoboszlai Dominik az új Puskás, ahogyan azt fél évvel ezelőtt gondoltuk?

Bőséges a választék – sajnos.

Pedig csak annyi történt, hogy elbuktunk két mérkőzést egy árnyalattal esélyesebb és egy jóval esélyesebb válogatott ellen. Nem lett senki sem rosszabb futballista, nem lett rosszabb a szövetségi kapitány, egyszerűen volt két nagyobb erő, aki előtt most fejet kellett hajtanunk. A svájciak elleni első félidőt lehet szakmai szempontból számonkérni, mert utána a második félidő 180 fokos fordulatot hozott, amiben benne volt az egyenlítés lehetősége.

Az elmúlt két Eb-n szinte tökéletes, vagyis inkább a tudásunkhoz képes szinte tökéletes játékunk volt, most ez nem volt meg. Fejlődött a válogatott, volt egy szép veretlenségi sorozat, csoportelsőség, de ezzel egyúttal a fényt is magunkra irányítottuk, az ellenfelek készülnek belőlünk – azok az ellenfelek, akiknek a kerete több minőségi játékosból áll, ezáltal nagyobb a variációs lehetősége a mindenkori szövetségi kapitánynak.

Azt hiszem, külön kell szólni Szoboszlai Dominikról. A magyar fociszeretők Détári Lajos óta, azaz majdnem 40 éve várnak arra, hogy legyen egy, a top 5 európai bajnokság (!) élcsapatában (!!) meghatározó (!!!) játékosunk. Dominik ilyen lett tavaly nyáron, amikor 70 millió eurót fizetett érte egy olyan angol klub, ami a magyar átlagember számára felfoghatatlan tradíciókkal, profizmussal, legendás edzőkkel, és egy legendás szurkolótáborral rendelkezik. Ilyen szintű klubok nem szoktak bakot lőni – főleg ennyi pénzért.

Szoboszlai több, mint 40 mérkőzésen játszott idén a Liverpoolban. A szezon első fele parádésra sikerült, majd jöttek kisebb-nagyobb sérülések, amik erősen rányomták a bélyegüket a tavaszi formára. Annak ellenére, hogy fizikailag az etalonnak tekinthető salzburgi és lipcsei neveldékben pallérozódott, a szezon végére őt is kicsit bedarálta a gyilkos tempójú Premier League.

De a futballtudása elvitathatatlan. Tudja ezt Marco Rossi, tudja Jürgen Klopp, tudják a társai, tudják Lipcsében, tudják Salzburgban.

Érdemes lett volna az elmúlt egy évben a róla szóló cikkek alatti kommenteket összegyűjteni – azt hiszem, igen komoly látlelet lett volna a mai magyar társadalom mentális állapotáról. Megkockáztatom: nincs még egy olyan ország, ahol ennyire vágynak a (sport)sikerekre, és mégis, ennyire könnyen le tudják nyomni annak a fejét vissza a víz alá, aki magasra tör.

A legkedvesebb gondolat: túl van „hájpolva”. Halkan kérdezem: ha így is van, ez miért baj? Miért baj az, hogy a Nike (!) vele hirdet New Yorkban (!!) egy felhőkarcolón oldalán (!!!)? Miért baj az, ha a McDonaldsnak van egy Domi-menüje? Nem erre várunk 30 éve? Hogy legyen egy olyan játékosunk, akiért lehet rajongani? Akiért leül az ember Liverpool-meccset nézni? Aki miatt a Liverpool hazai és idegenbeli mezét viselő gyerekek ezreit látni szerte az országban? Akinek a karrierje, az édesapja és a menedzserének a munkája mindenki számára etalon lett?

Nem ezek a legjobb válogatottbeli meccsei, ezt kár lenne tagadni. Nem kiemelkedően rossz, a statisztikák alapján még mindig a csapat húzóembere, ugyanakkor a nagy dobás, amit megígért az Eb-selejtezők után, még várat magára. Talán ezt az egyet hibázta el: hogy megígérte, hogy nagyot dobunk ezen a tornán. Hitet adott ő és a válogatott az elmúlt másfél év eredményeivel, amikor egy picit mindenki azt hitte, hogy…

Ő volt az első, aki elismerte a németek elleni vereség után, hogy ez hiba volt. Mert van másik 23 csapat, aki szintén nagyot dobna, akik közül legalább a felének erősebb a játékoskerete, mint a magyar válogatotté, ennélfogva minden játékostól 3 naponta a tudásának a 100%-a kell – és még az sem biztos, hogy elég lenne.

Egyelőre nem elég, de hátra van még egy skótok elleni meccs. Még mindent bele lehet adni, még elő lehet rukkolni egy jó játékkal, és egy győzelem még elég lehet a továbbjutáshoz is.

A 24 csapatos Európa-bajnokság lebonyolításának köszönhetően még minden lehet – de a kommentek nagy többsége nem erről szól. A kommentek bőven túlmutatnak mindenféle szakmai meglátáson, és nem is ez a legnagyobb baj, mert a 21. századi futball mélyebb értelmezésére – szerencsére – egyre több szakértő található az online térben, hanem hogy a 90%-uk minősíthetetlenül trágár, személyeskedő, és ostoba. Nem arról szólnak, hogy Gulácsi bravúrral védhetett volna, hogy igen, az volt a fordulópont, amikor az amúgy roppant unszimpatikus holland bíró megadott egy szabálytalan gólt, vagy hogy Orbán 100 meccsenként csinál olyan hibát, mint a svájciak harmadik gólja előtt, vagy hogy ha Varga Barnabás két fejese nem kapu mellé (Svájc) vagy fölé (Németország) száll, akkor nem dühünkben, hanem örömünkben pattantunk volna fel a székből ordítva egy nagyot.

Ehelyett jönnek a megjegyzések a klubcsapatra („Lipcsében fociznod kell, ott bezzeg ezt nem engedheted meg magadnak!” / „Ez még a Fradiban sem elég a Mezőkövesd ellen!”), korábbi szerepvállalások („Ezt tette veled a lipcsei térdelés meg a migránssimogatók!”), természetesen a pályafutás alatt megszerzett forint- és eurómilliókról nem beszélve.

Ezek a kommentelők egyáltalán nem értékelik a tudást, a belefektetett energiát, az alázatot, az akaratot, az ellenfél valós tudásának elismerését, tehát nagyjából mindent, ami maga a SPORT, amire a SPORT elviekben megtanítja az embert.

A szegedi jogi karon elsőben az európai jogtörténet szemináriumon hangzott el professzorom egyik sokat idézett mondása: „Magyarország a Balkán kapuja, de nem kívülről, hanem belülről”. Az elmúlt pár nap kommentjeit olvasva nem tudom azt mondani, hogy nem volt igaza.

Utóirat 1: a magyar sport, és kiemelten a magyar futball nem képzelhető el 2024-ben politika nélkül. Tetszik, nem tetszik, ez van. Az ellentétes oldalon állók máshogy ítélik meg a futball jelentőségét, támogatottságát – ezt is el lehet fogadni, nem vagyunk egyformák. Többségében azok írták a bevezetőben leírt kommenteket, akik a két vereségben valamilyen önigazolást találtak, hogy lám, a 14 éve tejben-mézben fürösztött magyar futball ennyi pénzből is csak ennyit tud – és valóban, azt azért el lehet fogadni tényként, hogy a beleölt milliárdokból 14 év alatt nem nevelődött ki legalább 10, Szoboszlai-szintű futballista.

De ez a MAGYAR VÁLOGATOTT. EGY EURÓPA-BAJNOKSÁGON, Európa legjobb csapatai ellen. A keret nagy többségnek semmi köze nincs a magyar futballhoz, akinek pedig valaha volt, az még azelőtt külföldre ment, hogy igazán elronthatta volna a méltán hírhedt magyar utánpótlás-rendszer.

Ők felveszik a mezt a magyar címerrel, és fociznak, a legjobb tudásuk szerint. Ezt kell értékelni és megítélni, kizárólag sportszakmai szempontok alapján.

Utóirat 2: mindjárt itt az olimpia. Előre félek, hogy az ezüst- és bronzérmek, esetleges 8., 11., 17. helyek milyen kommenteket fognak majd szülni egy-egy sportágban…