Nem szerepelt le az Eb-n a magyar válogatott, csak az extra maradt el

Frissítve 29/06/2024 - 09:10 GMT+2

Amióta Marco Rossi irányítja a magyar válogatottat, szinte magától értetődő volt, hogy a csapat hozni fogja a bravúros eredményeket. És ez többnyire így is volt, legyen szó a 2021-es Eb-ről, a Nemzetek Ligájától vagy a selejtezőmeccsekről. Hosszú idő után most fordult elő először, hogy épp annyit hozott ki magából a csapat, ami a képességek alapján várható, ez azonban minden, csak nem tragédia.

A magyar válogatott a 2024-es Európa-bajnokságon - fotó: Lluis Gene

Fotó: AFP

Magyarország kijutott az előző három Európa-bajnokságra, és az előző kettővel ellentétben most még némi nyomás is volt a csapaton.

A fociról, ha nem is lehetetlen, de mindenesetre nehéz érzelmektől mentesen beszélni. Ha valaki utálja, akkor azért, mert a csapból is ez folyik, miközben éppenséggel szólhatna a diskurzus az itthoni lengőteke-klasszisokról is. Ha pedig valakit szorosabb érzelmek fűznek a sporthoz, ne adj isten szurkolónak számít, még zavarosabb a képlet.

Európa-bajnokság

Marco Rossi megnevezte az egyik okot, ami a magyar válogatott kieséséhez vezetett

27/06/2024 - 12:55

„Csak egy sith gondolkozik végletekben” – mondja Obi-Wan Kenobi a Sithek bosszújában bukott tanítványának. A meghatározás azonban legalább egy kis pontosításra szorul: a sithek és a futballszurkolók gondolkoznak végletekben. Obi-Wan mentségére szóljon, aligha látott dühös fociszurkolókat nekiesni a kommentmezőknek mindenféle szégyent kiabálva a kommentező falaira, így azt sem érthette meg, mi forog kockán egy meccsen.

A győzelem? A három pont? A trófea? Persze, ezek egytől egyig mind, ugyanakkor sokkal több. A szurkolói büszkeség, a közösség felsőbbrendűségébe vetett hit – mert az magától értetődő, hogy a szurkolás tárgya a legnagyszerűbb a világon, és attól eltérni csakis tévedés lehet – vagy épp az identitásunk ellenpárjaként meghatározott ellenfél feletti siker; ezek ugyanúgy az élmény részei.

Ez már a lehető legkisebb szinttől megvan, de minél feljebb megyünk, úgy lesz egyre látványosabb, a hierarchia csúcsán pedig a nemzetek állnak. Hogy miért? Mert ez az, ami azokat is megszólít, akik nem kapcsolgatják napi szinten a tévét valamilyen bajnokságot keresve, és pláne nem rendszeres meccsjárók, hanem éves szinten azzal a néhány párharccal találkoznak, amiket a saját válogatottjuk játszik.

Így szurkol vagy ellenszurkol egy nemzetnyi méretű, a hétköznapok szintjén felfoghatatlanul sokszínű tömeg a vérmérsékletétől függően.

A szurkoló pedig – és egy nyilván hatalmas általánosítás – ha nem is sóvárog úgy a hatalom iránt, mint a sith nagyurak, de hajlamos arra, hogy hozzájuk hasonlóan végletekben gondolkodjon. Ha jól kezd a csapat, akkor elkezd bajnoki címről álmodozni, ha két egymást követő meccsen kikap, a vereség utáni gyászhangulatában már a kieséssel kapcsolatban tesz epés megjegyzéseket.

Dominik Szoboszlai

Fotó: Getty Images

Ilyen közegben minden mentegetőzésnek számít. Hogy erősebb volt az ellenfél? Az nem kifogás, meg kellett volna tanulni játszani! Hogy nem volt szerencsénk? Ugyan már, micsoda magyarázat, volt 90 percetek, és a szerencsével jöttök? Ha sikerül a bravúr, akkor hősiesen küzdöttek, ha egy tök ugyanolyan meccsen kikapnak, akkor hiányzott a tűz és motiválatlanul lődörögtek a pályán.

Más sportágakban talán nem ennyire szélsőségesek a narratívák. Ha Fucsovics Márton elcsen egy szettet Novak Djokovictól, akkor azt többnyire sikerként szokás elkönyvelni, még ha ki is kap 3-1-re. Vagy ha egy magyar futó bejutna a vb-döntőbe, sikerként kezelnék, attól függetlenül, hogy a finálé napján hányan előzik meg.

Legfőképpen: utólag senki sem dörgölné az orra alá, hogy gyengébben futja a 400 síkot, mint ahogyan a Milák leússza a 200 pillangót.

Méghozzá azért nem, mert a közös tudás része, hogy az atlétikában – mínusz a dobószámok – Magyarország történelmileg kevésbé sikeres, mint mondjuk az úszásban. A fociban viszont ez a közös tudás a válogatott szintjén nem létezik, vagy egyszerűen csak nincs figyelembe véve, pedig ennyit – hogy reálisan viszonyulunk az eredményekhez – a focisták is megérdemelnének.

Különösen, ha az előző hat év eredményeit vesszük alapul. Marco Rossi csapata ugyanis képes volt arra, amire csak kevesen: szinte folyamatosan erőn felül teljesített, újabb és újabb bravúrokat vitt véghez, miközben a közeg nem változott érdemben.

Marco Rossi szerint a magyar válogatottnak egyetlen rossz félideje volt az Eb-n - fotó: Miguel Medina

Fotó: AFP

A magyar bajnokság szelleme szinte pont ugyanannyira sivár, mint 10-20-30 évvel ezelőtt volt. A papíron utánpótlásnak ígért pénzek elsősorban a keretek felhizlalására mentek el, ami végsősoron mindegy is, mert a szellemi bázis megalapozása nélkül akármennyit költhetnek az utánpótlásra, ugyanúgy eredménytelen marad.

Mind a mai napig nem sikerült meghatározni, milyen magyar focit szeretnénk, milyen identitást képzelünk el neki.

Az egyetlen pozitív dolog, ami ilyen értelemben a labdarúgásunkkal történt, az épp a válogatott, ahol a bravúros eredmények mellett még azt az irányt is kijelölték, hogyan térhetne vissza a gyökereihez a magyar foci a modern környezetben. Ez, ha lenne hozzá táptalaj – egyelőre nem sok minden utal a létezésére – önmagában felérne tucatnyi Wembley-ben megnyert meccsel, mert azt jelentené, hogy elindult az évtizedes viszonylatban hiányzó kultúra megképeződése.

Épp ezért lehet szurkolni ennek a csapatnak: mert a szellemi hátország ellenére képes volt kimagasló eredményeket elérni. 14 meccses veretlen sorozatot senki sem tud véletlenül összehozni, főleg nem egy olyan társaság, amelynek igen nagy része nem topligás szinten futballozik. Leginkább ebben rejlik a magyar foci kettőssége: anélkül lett jobb a válogatott, hogy érdemben fejlődött volna a sportág a hazai környezetben.

Ehhez azonban – amint arra Rossi a németek elleni meccs előtt rámutatott – arra van szükség, hogy a magyar válogatott tökéletes állapotban legyen, mind taktikai, mind fizikai oldalról, ami ezen az Eb-n kétségtelenül nem sikerült. A szakmai stáb, élükön az olasz szakemberrel, csak előbbiért tudnak felelősséget vállalni, miközben amikor Rossi azt nyilatkozta, hogy az egész tornán egyetlen igazán rossz félidőt produkált a csapat, nem beszélt mellé.

A másik része viszont nem a szövetségi kapitány felelőssége, hiszen azt nem irányíthatja, hogy a meghatározó játékosai mennyi lehetőséget kapnak a klubjukban, illetve hogy milyen állapotban érkeznek a válogatotthoz. Ezen a téren sok minden Rossi ellen játszott: Szoboszlai Dominik sérülése, Callum Styles limitált játéka, Loic Nego és Balogh Botond problémái, illetve az általánosságában meccshiányos védők.

Csoboth Kevin a 100. percben szerzett győztes gólt - fotó: Damien Meyer

Fotó: AFP

Talán ezen a ponton lehetne annyi kritikával illetni Rossit, hogy hívhatott volna olyan játékosokat, akik meccsben voltak, de ez minden poszton minőségbeli és tapasztalatbeli visszaesést eredményezett volna. A legtöbb edző hozzá hasonlóan a minőségre és a tapasztalatra szavaz ebben a helyzetben.

Ha onnan nézzük, hogy a magyar válogatott rendre képes volt meglepetésre, szinte a sorozattól és az eredményektől függetlenül, a 2024-es Eb után inkább félig üres a pohár. De kicsit hátrébb lépve, és az erőviszonyokat jobban szem előtt tartva, nincs semmi szégyellnivaló a teljesítményben, Svájc és Németország nyilvánvalóan előttünk jár.

De tovább mehetünk: igazából az sem magától értetődő, hogy a skót focit megelőzzük, sőt.

Az Eb abból a szempontból jól jöhet, hogy megint jobban látszik a helyünk a világban. A magyar válogatott ott van Európa 24 legerősebb csapata között, azon belül azonban már vékony határ választja el a 10.-et és a 24.-et, szinte csak a pillanatnyi forma és a pillanatnyi szerencse jelenti a különbséget. A hat év nagy részében nekünk adott a gép, most nem, ennyi történt.

A válogatott tehát nem leszerepelt, hanem nagyjából az erejét tükröző eredménnyel tért haza, ami – és ez már sokat elmond – a Rossi-érát nézve már-már csalódásnak hat.