Andrei Tchmil: A rettegett, különutas szovjet, aki már belgaként nyert Flandriát

Frissítve 19/10/2021 - 13:25 GMT+2

Visszatekintünk az oroszból lett belga, Andrei Tchmil legnagyobb sikereire, aki noha élt-halt a klasszikusokért, a flamand szurkolók mégis árulónak kiáltották ki.

Fotó: Eurosport

Az örökké lázadó Tchmil egyike annak a 11 versenyzőnek a sportág történetében, aki megcsinálta a Sanremo-Flandria-Roubaix triplát. Pályafutása során háromszor váltott országot, a Szovjetunió szétesése után képviselte a moldáv és az ukrán színeket, majd Belgiumban telepedett le. Tchmil messze földön híres-hírhedt volt szívósságáról és makacsságáról, ami ugyan rengeteg nagy győzelmet hozott neki, de kivívta Lefevere haragját és a 'Júdás' becenevet is.

Egyes klasszikus győzelmek olyanok, akár a mesterművek – Tchmil 1999-es Sanremo-győzelme kétségtelenül ezek közé tartozik. Nagyjából 700 méter lehetett hátra, amikor a limezöld-rikító narancssárga Lotto mezt viselő, veterán belga feltűnik a mezőny bal szélén és szinte észrevétlenül tempózik el. Tankönyvbe illő támadás volt ez, kihasználva a pozíciókért harcoló, lökdösődő sprintvonatok könnyelműségét, akik az utóbbi évek forgatókönyve alapján mind mezőnyhajrára készültek, ahol a kétszeres címvédő Eric Zabel volt, illetve lett volna a toronymagas favorit.

„Mindenki kivárásra játszott, de ő bevállalta a támadást és végig is vitte” – idézi fel az utolsó kilométer eseményeit Max Sciandri, aki a 21. helyen zárt.

Tour de France

Vingegaard: „Itt vagyok a Touron, innentől kezdve minden csak bónusz”

4 órája

Persze ennél azért több tudatosság és ravaszság volt ebben. Tchmil 1998-ban ötödikként végzett Zabel mögött a sprintben, ám az 1999-es verseny merőben másképp alakult: ugyan Sanremóba érve összezárt a sor és így kiváló esély mutatkozott egy újabb tömeges befutóra, az ikonikus emelkedőkön alaposan szétzilálódott a boly.

A Cipressán nem más, mint a legendás Marco Pantani pörkölt oda a riválisoknak: meglepetésszerű akciójával az olasz elérte, hogy megnyúljon a mezőny, egyszersmind kiszórt néhány esélyest is. „Voltak sprinterek, akik segítők nélkül maradtak, és voltak segítők, akik elhagyták a sprintereiket” – mondja maga a főszereplő, Tchmil. „A Poggióra az ötödik hely környékén értem fel, ebből tudtam, hogy erős vagyok. Eredetileg ott akartam támadni, de túl nagy volt a kockázat.” Egyszer már próbálkozott ilyesmivel, akkor a lejtmenetben indított, azonban társával együtt lefülelték a síkon, ez a kudarc pedig bevésődött az emlékezetébe.

„Előbb Gabriele Colombo támadott, majd Beat Zberg ment, és mikor őt is megfogták, azt gondoltam, most jött el a megfelelő pillanat. Készen álltam arra, hogy meginduljak, úgyhogy hátranéztem és láttam, hogy Sciandri teszi rám a kereket. Legyőztem őt a Paris-Tours-on néhány évvel ezelőtt; tudtam, hogy vagy elenged, vagy pedig jó eséllyel lenyomom őt a sprintben. Tudtam azt is, hogy Zabel mögöttem helyezkedik. Ekkor odaszóltam a csapattársamnak, Jo Planckaertnak, hogy ‘Ne kövess!’” – meséli Tchmil.

„Akkor nyílt meg előttem a lehetőség, amikor utolértük Colombót, az utolsó szökevényt. Mielőtt ráfordultunk volna a Via Romára, kicsit lelassítottunk – 47km/h-ról 45-re –, a felvezető emberek általában itt kezdenek el tempót diktálni. És én ekkor indultam meg.”

A húsz évvel ezelőtti felvételek, ahogy Tchmil feltartóztatja a mezőnyt, minden tekintetben zseniálisak. Szorosan a jobb oldali kordonok mellett haladt – hisz abból az irányból fújt a szél –, ezzel kapcsolatban később elmondta, hogy nézők adta szélárnyékot akarta kihasználni. Amikor az utolsó sikánhoz ért, kétszer is lopva hátrapillantott a válla felett, de sosem nézelődött olyan sokáig, hogy kizökkenjen. A célban alig két kerékpárhosszal utasította maga mögé Zabelt, aki behúzta a soron következő két Classicissimát (is). Tchmil volt az, aki megakadályozta a német sprintert abban, hogy zsinórban ötször nyerjen.

Ez volt Tchmil harmadik komoly klasszikus győzelme az 1994-es Paris-Roubaix és az 1997-es Paris-Tours után. De nem ez volt az utolsó: a következő szezonban, 37 esztendősen megnyerte a Flandriát is. Amilyen részletességgel visszaemlékszik ezekre a sikerekre, sokat elmond arról, milyen jól olvasta a versenyeket. A felsoroltak közül messze a Milánó-Sanremo volt a legösszetettebb.

„Amikor nem buktam vagy nem volt defektem, mindig a legjobb 10 között zártam a Sanremón” – mondja Tchmil, aki jelenleg Moldovában él. „De mindig volt valaki, aki gyorsabb volt nálam, és aki előbb indított. Rájöttem, hogy csak akkor lehet esélyem nyerni, ha egy nagyjából 12-13 fős csoport sprintel a végén. Tudtam, hogy sosem nyernék meg egy mezőnyhajrát, és nem is az emelkedőkön dől el a verseny, úgyhogy valami mást kellett kitalálnom.”

Egész tavasszal erre készült. „Abban az évben, a Párizs-Nizzán úgy sikerült megnyernem egy kiscsoportos sprintet, hogy egészen az utolsó kilométerig kivártam; tudtam, hogyha a végjátékban támadok, arra sokszor az ellenfelek nincsenek felkészülve.” Ahogy sokan mások, ő is élvezettel beszél a Sanremo jelentette különleges kihívásról. Arról, hogy hét órán keresztül spórolni kell az erővel, és a megfelelő helyezkedés paradoxonjáról: nem szerencsés, ha az ember hátracsúszik a mezőnyben, mert úgy rengeteg energiát pazarol el a lejtmenetben a visszazárkózással, de az sem jó, ha valaki túlságosan elöl teker, mert úgy nincs, ki védje a széltől.

Tchmil olyan versenyző volt, aki gyakorlatilag bárhogy képes volt nyerni. Az 1994-es Roubaix-t egy maratoni, hatvan kilométeres szökésből, Johan Museeuw-t felőrölve. Az imént említett 1999-es Párizs-Nizza első szakaszát szűk létszámú csoportból hajrázva, és a létszámfölényben lévő rabobankos versenyzők eszén túljárva, akik szétkapták a sort az oldalszélben.

000_SAPA990310292470.jpg

Fotó: Eurosport

A Milánó-Sanremót egy klasszikus kései támadással, amivel beleköpött a sprinterek levesébe. Két évvel azelőtt, Tours-ban egy-az-egy elleni párharcban verte Sciandrit. 2000-ben, a Flandrián pedig egy diadalmas szólóval rukkolt elő, ami kísértetiesen hasonlított Alberto Bettiol tavalyi akciójához: csak ő, egyedül az élen, miközben egy bitang erős, csupa jó nevekből álló csoport üldözi, ahol mindenki a másikra vár.

„Ha van ember, akit semmiképp nem akarsz meglátni magad mögött a klasszikusok végjátékában, az Tchmil” – mondja a korábbi rivális Max Sciandri, aki ma a Movistarnál dolgozik sportigazgatóként. A brit tapasztalatból beszél, ugyanis az 1997-es Paris-Tours-on a céltól alig öt kilométerre, az utolsó emelkedőn indított, ám a rettegett (akkor) ukrán hamarosan ott termett a nyomában. Ahogy Tchmil felért rá, Sciandri látszólag bele is törődött a sorsába, végül másodikként gurult be a Lotto kapitánya mögött.

„Tökösebb volt, mint én” – ismeri el Sciandri. „Egy ponton azt mondta nekem, innentől kezdve nem vezet többet; én egy pillanatig hezitáltam, ő pedig betámadott. Ő nem az a srác, aki ellen 240 km megtétele után szívesen sprintelsz. Mentálisan nagyon-nagyon erős versenyző volt, megteremtette magának a lehetőségeket.”

***

Andrei Tchmil Habarovszkban, a Szovjetunió és Kína határvidékén született 1963-ban, de a szovjet blokk másik csücskében, Odesszában nőtt fel, a kedvelt ukrán kikötővárosban, ami a Fekete-tengeri flotta otthonául szolgált, és – ami az ő története szempontjából lényegesebb – egy híres operaház is található itt. Az édesanyja ugyanis szoprán énekesnő volt, rendszeresen fellépett az operában. Tchmil gyerekként Dosztojevszkijt és Tolsztojt olvasott.

Nevetve idézi fel, ahogy a színfalak mögött, egy dobozban bújt el, hogy többet találkozhasson anyjával. Érdekelte a festészet, ezért egyszer, amikor Spanyolországban versenyzett, megvásárolt egy Mágusok imádása témájú művet, melyet a csapatbuszon szállított haza Belgiumba. Többször váltott állampolgárságot: a Szovjetunió felbomlását követően előbb Moldovát, majd Ukrajnát képviselte, végül 1998-ban kapta meg a belga útlevelet.

„Kicsit különbözött a többi orosz sráctól, aki az Alfa-Lumnál lett profi – bizonyos értelemben európaibb volt” – véli Sciandri. Tchmil a nagymamája szülőhazájában, Moldovában kezdett el versenyezni; Olaszországban állt profinak, de mind a mai napig ő a Milánó-Sanremo utolsó belga győztese. Pályafutása túlnyomó részében belga csapatoknál tekert: az SEFB-nél, a GB-MG-nél, végül pedig a Lottónál. Akkor jött a fordulat, amikor az Alfa-Lum becsődölt. Az orosz kerékpárosok többsége ezután Spanyolországba vagy épp Olaszországba igazolt, Tchmil viszont a maga útját járta és Flandria felé vette az irányt.

„Mindig is a tagja voltam az Alfa-Lum klasszikus sorának. A bűvkörükbe vontak ezek a versenyek; az ölremenő harc a pozíciókért; az emelkedők előtti felbolydulás; az esélyesek közötti taktikázás. A Szovjetunióban mindezt nehéz volt elképzelni” – nosztalgiázik Tchmil.

8988381618_9843259b2e_b.jpg

Fotó: Eurosport

Az Alfa-Lum Riminiben található bázisa mellől, egy telefonfülkéből hívta fel Walter Dalgalt, aki a másodvonalas SEFB csapatot vezette. Lett volna számára egy hely, de igen szűkös volt a büdzsé. Utólag jött rá, hogy ez csak egy olcsó trükk volt, amit azért alkalmaznak a csapatok, hogy a lehető legkevesebbet kelljen fizetniük. Mindenesetre felszállt az első Liège-be tartó vonatra, hogy találkozzon Dalgallal és aláírja a szerződést. „A pénz nem volt fontos.” Persze, hogy nem – az Alfa-Lumnál szinte zsebpénzért versenyeztek honfitársaival. „Kaptam fizetést, de számomra fontosabb volt, hogy a magam ura lehessek és kapitányi szerepet kapjak.”

Dalgal volt Tchmil első valódi mentora, aki beavatta őt a klasszikusok fortélyaiba. Azonban nemcsak tőle merített inspirációt, hanem Jef Braeckevelttől, aki a tavaly bekövetkezett haláláig a belga kerékpársport megkerülhetetlen alakja volt; a leleményes Jean-Luc Vandenbroucke-tól; a GB-MG-s időszakában pedig Patrick Lefevere-től, illetve Johan Museeuw-tól. Különösen az utóbbi két úriember volt rá nagy hatással. Az 1993-as szezon végén, miután két viszonylag csendesebb szezont futott a szupercsapatnak tartott GB-MG-nél, Tchmil a hatodik helyen zárt az oslói vb-n.

Egy ilyen előkelő eredmény akár szerződéshosszabbítást is érhetett volna, de Lefevere és Museeuw meglátása szerint kizárólag a saját céljait tartotta szem előtt ahelyett, hogy győzelemhez segítette volna a klubtársát. Ez a konfliktus csupán egy a sok közül, amelyet a világbajnokságokon felmerülő érdekütközések idéztek elő. „Amikor hazaértem Oslóból, Lefevere kirúgott, ami mély nyomokat hagyott bennem. Sosem felejtem el azt a pillanatot, mikor közölte velem, nem versenyezhetek náluk többé. Egyeseket talán ez a hír összetört volna pszichésen, de nálam épp ellentétes hatást váltott ki.”

„Rettentő dühös lettem ettől és egész télen edzettem. Futottam, eljártam az edzőterembe – mindent elkövettem, amit lehetett, hogy a következő szezonban jó eredményeket érjek el és megfizessenek ezért a döntésért. Nem konkrétan egyvalakire haragudtam, a hatalmába kerített egy általános érzés, miáltal túlszárnyaltam önmagamat és mindent a felkészülésnek rendeltem alá. Esőben is edzettem; a hideg sem tartott vissza. Semmi más nem érdekelt.”

Nem véletlenül lógott a garázsa falán a kép, amint Museeuw '93-ban megnyeri a flandriai kört: ösztönzőként szolgált a számára.

Tchmil a Lottónál állandó harcban állt a Lefevere által irányított Mapei-armadával, ráadásul Museeuw-val ellentétben körülötte nem hemzsegtek a luxussegítők. „Az egyik alkalommal, amikor harmadik lettem a Flandrián, Museeuw egyedül tekert elöl szökésben, én pedig egy kilencfős üldöző sorban ragadtam, akik közül négy mapei-es volt.”

Az esetek többségében a magányos farkas Tchmilnek valamiféle rafinériát kellett bevetnie, hogy meglepje őket, ám az első monumentum-győzelme, az az örökre emlékezetes 1994-es Roubaix mégsem annyira a ravaszságról szólt: a puszta gyűlölet vezérelte. 60 kilométer lehetett hátra a célig, mikor Tchmil a tettek mezejére lépett és megindította akcióját a saras hóval borított Észak Poklában. Az élboly létszáma jelentősen megcsappant a mostoha körülmények miatt, ami azt jelenti, hogy segítőkből is kevesebb maradt elöl. A moldáv nem gondolta túl a dolgokat, végig csak az járt a fejében, hogy „Fel akartam bosszantani Museeuw-t.”

WATSON_00001867-592.jpg

Fotó: Eurosport

„Általában vissza-visszanéz az ember. De én akkor úgy döntöttem, hogy nem fogok. Az volt a terv, hogyha bárki követne, bevárom; kivétel persze Museeuw, rá nem várok.” Tchmil azonban kénytelen volt lefékezni a következő szektorban, mivel egy kísérőmotoros bukott előtte. A páros ezután húsz kilométeren keresztül látótávolságon belül haladt egymáshoz képest. A csapatkocsiból Vandenbroucke sportigazgató arra kérte versenyzőjét, hogy várjon; mire Tchmil makacsul azt válaszolta, inkább meghalna. A többi pedig már (sáros) történelem...

A rivalizálásuk újabb fordulatot vett – és ha lehet, még kiélezettebbé vált – azáltal, hogy Tchmil felvette a belga állampolgárságot. De a renitens ukránt nem fogadták tárt karokkal Belgiumban, hiszen azon túl, hogy Museeuw legfőbb ellenlábasa volt, a kiöregedő sprinter Wilfried Nelissenért sem volt hajlandó dolgozni, mikor az 1995-ben a Lottóhoz szerződött. A Flandriai körön gyakran lehetett látni olyan molinókat, ahol ‘Júdásnak’ titulálták őt; sőt, Tchmil állítja, a nézők szándékosan kinthagyták a kezeiket, és így próbálták őt lelökni a kerékpárjáról. A vérmes flandriai szurkolók sokszor fújolták vagy kifütyülték, az egyik alkalommal Tchmil felesége is könnyekben tört ki a közönség reakcióját hallva.

Tchmil és Museeuw feszült ellentéte akkor kezdett el feloldódni, amikor utóbbi 2000-ben megnyerte a Flandriát, ám ez a párharc végig meghatározó maradt a karrierjében: olyanok voltak ők, akár Moser és Saronni, vagy Van Looy és Merckx.

„Ez valódi sportolói rivalizálás volt abban a tekintetben, hogy ugyan utáltuk egymást, de ezt ésszerű keretek között tettük. Persze, levadásztuk egymás szökéseit, de sosem löktük volna be a másikat az árokba. Pedál a pedál elleni csatákat vívtunk” – magyarázza.

Tavaly például találkoztak Museeuw-val és legurítottak egy korsó sört, talán többet is, ahogy a régi nagy ellenfelek szokták. Már elásták a csatabárdot, viszont az emlékek továbbra is élénken élnek.

2000-museew-tchmil.jpg

Fotó: Eurosport

Visszavonulását követően (2002-ben, a De Panne-i háromnaposon a lábát törte) Tchmil két szezon erejéig a frissen alakult Katushánál vállalt sportigazgatói szerepet, majd hazájában, Moldovában sportminiszternek választották. Az elmúlt öt évben saját márkás kerékpárokat árul és gyárt a moldáv fővárosban, ‎Chișinăuban (Kisjenő). Szereti ezt a munkát, hisz így a maga ura lehet és a saját útját járhatja – elvégre egész életében erre törekedett.

Olyannyira nem akarta túlhajtani magát, hogy amikor aláírt a Lottóhoz, elérte, hogy belefoglalják a szerződésébe a kitételt, miszerint ha tavasszal nyer egy klasszikust, már nem kötelezhetik arra, hogy részt vegyen a Tour de France-on. Újra és újra hangsúlyozza, csak a győzelem számít, és a győzelem legjobb módja általában a legegyszerűbb is: szólóban.

Procycling

Tour de France